Ma voltam állásinterjún.
Egy családhoz kéne mennem vigyázni a gyerekekre. Egy 9 éves mini hölgyről, és egy 12 éves rosszcsont úriemberről kéne gondoskodnom. Összeszedni őket suli után kikérdezni tőlük a leckét, ilyesmi. Átlagos dolgok. Szeretek jóban lenni a gyerekekkel, akikre vigyázok. Jó érzés, hogy megbíznak bennem. Amolyan mentor féle szerepet vállalok. Ha lehet így fogalmazni.
Amúgy van már munkám. Hercegkisasszonyomra már fél éve vigyázok. Heti pár órában bár, de rendszeresen. Szívem csücske. A legédesebb hölgyemény, akit valaha magán látott a világ. Persze még kicsit elveszett, de vele voltam, ahogy bontogatta a kis szárnyait. A probléma, ahogy már írtam, viszont az, hogy nem sokat tudok vele lenni.
Lehetek anyagias, ugye? Nem keresek eleget... Épp ezért kerestek más lehetőségeket is. Az alap elképzelés az volt, hogy hasonló gyakorisággal vállalok mást is, így könnyen megférhetnek egymás mellett.
Ahogy beszélgettem leendő munkáltatómmal felmerült egy kérdés:
- Mennyire vagy lojális?
Hirtelen elakadt a lélegzetem. Vajon mit akarhat?
- Ahogy mondtad, te inkább mellékállásban gondolkozol. Viszont nálunk elég sok feladatod lenne. Előfordulhat, hogy heti több napot, akár négyet, ötöt kéne egy huzamban nálunk töltened. Ha sűrűbben kéne jönnöd hozzánk, megfontolnád, hogy ott hagyd a régi helyedet?
Annyi minden futott át hirtelen az agyamon. Nem volt idő rendezni a gondolataimat. Gyors és kitérő válasszal szolgáltam.
- Be tudom úgy osztani az elfoglaltságaimat, hogy ez senkinek se jelentsen problémát.
Mire végeztünk az interjúval, bizonyossá vált, hogy elég jó lehetőséghez jutottam. Itt több munka vár rám, mondhatni főállásban. Több felelősséggel, több tapasztalat szerzési lehetőséggel. Úgy is mondhatjuk, hogy ranglétrán előre lépnék egyet. Bár ebben a szakmában nem nagyon van hova tovább fejlődni, de nem lehetetlen. És persze nem mellékesen anyagilag is sokkal jobban megérné.
De valamiért megint csak töröm a fejem.
Mi ez a lojalitás? Olyan fura érzésem van. Mérlegelni se kell, hogy egyértelmű legyen, hogy az új hellyel sokkal jobban járnék. De nem akarom ott hagyni a régit. Miért nem? Minden racionális gondolatom ellene van.
Sok érzést ismertem már eddig. Szeretetet, félelmet, haragot, büszkeséget... Ezt itt viszont valami teljesen új.
Mennem kell dolgozni. A törpi hercegnő anyukája esti iskolába megy, Apunak meg kell javítani a kerítést. Kell valaki, aki pár óráig foglalkozik a kicsivel.
Ahogy sétáltam feléjük az eddigi főnökeimről gondolkoztam. Alig értem el a kort, hogy legálisan ihassak, de már van egy két tapasztalatom. Tipikus multi kiskirály, a saját szemétdombján, aki megkeseredve saját értéktelenségé miatt terrorizálja a beosztottakat. A halk beszédű, de kedves hölgy, aki örül, hogy a fizetéséből tud ennivalót tenni az asztalra. Csak egy árnyéknak lát, aki előbb-utóbb úgyis eltűnik. Volt, aki osztotta a parancsokat, bár maga se tudta, hogy neki mi a feladata. Az abszolút kedvencem viszont az volt, aki kiverte a hisztit, ha a gyerek véletlenül csokit evett. Hiába mondtam neki, hogy akkor nem kéne az asztalon hagyni a bon-bonos kosarat. Mindig én voltam a hibás...
- Szia, hogy vagy? Kérsz egy almát?
Megérkeztem. Kedves Hölgyek, Urak, had mutassam be önöknek jelenlegi munkaadómat. 40 körüli, kopaszodó üzletember. Házas. Egy gyermeke van. Hobbija a kertészkedés. Teljesen átlagos, de mégis mindig kedves. Előre köszön. Érdeklődik, hogy mi van velem. 7-án felhív, hogy mikor adhatja oda a fizetésemet. Családi kirándulásra invitál, mert a lánya örülne, ha én is velük tartanék. Barátok nem vagyunk. Ismerősök se nagyon. Ő csak a főnököm,
Mégse tudom neki megmondani, hogy más állást is keresek. Hogy is mondhatnám el neki? Nem mintha problémát csinálna belőle. Lehet itt kell hagynom őket.
- Oh, most nem hoztad a kutyát? Pedig Dorka egész nap arra várt, hogy játszhasson kicsit vele. Na sebaj, majd legközelebb.
A szívem már most is darabokban hever.
Vajon milyen lesz a következő hely?
